“Hook” (1991, Spielberg) by Marci

Megőriztem gyermeki lelkesedésemet és húszévesen sem derogált varázsvilágban töltenem két órát a szabadidőmből – konstatáltam a film megnézése után. Nem tagadom, hogy számomra kedvesebb hírhedt mesehősökkel és mágikus teremtményekkel fűszerezett mesét nézni, mint egy komoly hangvételű filmdrámát figyelni – a könnyebb, játékosabb szelleműség mindig szórakoztatóbb hatással van rám, mint a mély érzésű tragikum. Mese alatt ezen esetben viszont nem animációs filmet értek, csupán a történet meseszerűségére utalok a filmes kategóriát illetően – mégpedig Steven Spielberg “Hook” című filmjének izgalmas elbeszélésre, amelyet először gyermekként láttam, majd most, felnőttként újraértelmeztem.
Szerény véleményem szerint legtöbben stresszes hétköznapokat élünk – tanulás, munka, sokszor mindkettő egyszerre; robotolunk, küzdünk, mindezt a megélhetésért és karrierábrándért, egy szebb jövőképért tesszük. S csoda-e, hogy mindemellett nincs időnk a családra, a barátokra és kikapcsolódni sem tudunk? – relaxációs tevékenység helyett alszunk, mert már csak ennyire telik a lelkesedésünkből. És mégis, amikor van egy kis időnk magunkra, talán nem filmnézésre fordítjuk azt, vagy legalábbis nem olyan film nézésére, amely nézése közben meg kell erőltetnünk agyunkat és olyan gondolatokat kell szőnünk, amelyek kizökkentenek nyugalmunkból. Ha a fáradságos próbatételek közepette filmnézésre bocsájtjuk szabad perceinket, a “Hook” az egyik lehető legjobb opció a pihenésre. Nem tökéletes, még csak a legjobb fantasy-akció klasszikusokat sem közelíti meg, de hihetetlenül szerethető és baráti. Egy olyan film, amelyben még az esküdt ellenség is megzavarodott gyermekként van ábrázolva, ahol a humor elmossa a vérmesnek tűnő témát – egy alkotás, amelyben minden megtörténhet.
Maggie Smith „kisasszony” előtt leemelem a nem létező kucsmámat – úgy látszik, hogy az igényesebbnél-igényesebb munkák fiatalon tartották az évek során. A filmet 1991-ben forgatták és Smith, mint ha semmit sem öregedett volna azóta; több, mint húsz év telt el, de ő még mindig a régi. Az örök fiatal ebben a filmben amolyan cameo szerepet töltött be, de karakterére: Wendy mamára emlékeztem leginkább tinédzserkoromból, szóval valamit nagyon jól csinálhatott, ha ilyen emlékezetes maradt számomra. Robin Williams színészi karrierjét nem követtem, de egy-két butább vígjátékban már láttam – a “Hookban” hozta a kötelezőt, de annyira nem illett a szerepbe, mint azt Spielberg előzetesen elgondolta. Dustin Hoffman filmográfiájában biztosabb talpakon állok, s úgy vettem ki, hogy Hook megformálása jó móka volt számára, amelyre talán mindig emlékezni fog.
A filmet öt Oscar-díjra nominálták: kreatív, látványtechnikai és zenei kategóriákban, de egy díjat sem tudott nyerni.  Jómagam is inkább ezekben, illetve a családi értékek és emberi kapcsolatok kihangsúlyozásának szépségében leltem örömöm, mint sem a forgatókönyvben, vagy a film egészén – mármint imádtam minden pillanatát, de kritikusi énem megmutatkozott egy-két kifogásolható elem felismerésében, amelyekről pont azért nem írok, mert nem érdekelnek. Egyedül az érdekel, hogy a film kitudott szakítani a fáradságból és elrepített Sohaországba, ahol olyan kalandokat élhet át az ember, amilyeneket csak legvadabb álmaiban tenne.

Pontozás
Film:  4*
Rendező: 4*
Főszereplői alakítás: 3*
Mellékszereplői alakítások: 4*
Forgatókönyv: 3*
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek:  5*
A film nézőre gyakorolt hatása: 5*

Hírdetés

2014-es munkáink

2014-ben eddig összesen 16 kritikát publikáltunk.

By Anka
“About Time” – 2013 (4*)
“American Hustle” – 2013 (3*)
“The Great Gatsby” – 2013 (4*)
“Think Like a Man” – 2012 (3*)
“The Way Way Back” – 2013 (3*)

By Marci
“12 Years a Slave” – 2013 (4*)
“August: Osage County” – 2013 (4*)
“American Beauty” – 1999 (5*)
“Blue Jasmine” – 2013 (5*)
“The Butler” – 2013 (4*)
“Carrie” – 2013 (4*)
“Hansel and Gretel: Witch Hunters” – 2013 (4*)
“Hook” – 1991 (4*)
“Keeping Mum” – 2005 (5*)
“Man of Steel” – 2013 (3*)
“The Texas Chain Saw Massacre” – 1974 (4*)

“Keeping Mum” (2005, Johnson) by Marci

Fiatalkoromtól kezdve az igényes humorra voltam vevő. Az olyan mentalitású viccre, amely nem harsány, ellenben egyszerű és letisztult, elhangzásánál pedig a baseballütő labdára mért erejével hat. Nem hiába szeretnék különbséget tenni az amerikai és brit humor között – míg előbbi alpári, sokszor gusztustalan és buta, az angolok viccei szellemesek, ötletesek és nem utolsó sorban intellektuális síkon egy kicsit nehezebben értelmezhetőek, amely izgalmassá, érdekessé és egyedivé teszik őket. A 2005-ös “Keeping Mum” egy igényes fekete komédia, amely egy-két olyan angol (és amerikai) színészt is felvonultat, akiktől sohasem várnánk hasonló karakterek eljátszására való hajlamot a filmvásznon.
A film abszurd módon kezdődik: látunk egy fiatal, szép arcú lányt, aki jól kivehetően áldott állapotban van. Iszogatja a csésze teáját, olvasgatja az újságát, ki-kitekint a messzi távolba a vonatablakon; majd kisvártatva kibújik a szög a zsákból és a titkára is fény derül. Milyen ambivalens fordulat ez; az ártatlannak tűnő szőkeség és a véres láda kettőse. Tényleg igaz a mondás, hogy az a leggyanúsabb, aki egyáltalán nem az.
A fordulatos cselekménysor nyomán megismert karakterek olyanok, mint ha a szomszédjaink, közeli ismerőseink lennének. Barátok, családtagok, kollégák – a legtöbb karaktertípusra fel tudunk hozni egy-egy nevet az ismerősi körből, ez által jobban beleéljük magunkat a szerepeikbe és felleljük arcukon a jól ismert, sokszor pokolba kívánt mimikát. Átérezzük, hogy egy felelősségteljes, nem éppen a humor eszközével lebonyolítható hivatást (lelkészség) választó férfi felesége hogy érez, amikor alapvető párkapcsolati igényei sincsenek kiszolgálva. Azt is el tudjuk hinni a nőnek, hogy el akar szökni menthetetlennek tűnő házasságból egy buta amerikaival, ám eközben dilemma és lelkiismeret furdalás is gyötri a családja elhagyása miatt. Igazi karakterek, valós emberek és sorsok elevenednek meg az egy tucat embert számláló kis falu történetében, amely elősegíti a filmélmény  teljes élvezhetőségét.
A színészekről röviden: Kristin Scott Thomas remek komika, az ő esetében is feltenném a kérdést, hogy miért nem Oscar-díjas még, de az Akadémia fura ízlésének ismeretében ez nem meglepő. Maggie Smith alakítása nem említhető ezúttal Scott Thomas briliáns és ígéretes pillanatokban gazdag alakítása mellett egyenrangúként – a karaktere helyén volt, de Smithtől elvárt lett volna, hogy háromszor jobb alakítást nyújtson, mint amilyen jól a karaktere van megírva. Félreértés ne essék, Smith is jó, de amikor azt érzi az ember, hogy a kis újabból rázza ki valaki az alakítást, mindig hiányérzettel tekint a színész felé. Végül Rowan Atkinson, így  töktelenül is viccesebb volt itt, mint amikor Mr. Beanként szerencsétlenkedik és teszi röhejessé magát.
A film változatos jelenetekkel büszkélkedhet, nem lehet előre meghatározott irányelvet felfedezni – a szembesítő jelenet képezi a film csúcspontját.
Minden pillanatában szórakoztatott “Az Eltakarítónő”, megvettem a falusi légkört, a “mindenki-mindenkit ismer” és “kíváncsiság nem ismer határt” felelevenítő életközösséget: nevettem, elszomorodtam, sőt, még szurkoltam is a főbb karaktereknek, hogy jó véget érjen számukra a móka. Az alkotás alulértékeltsége aggodalomra ad okot, de százszor inkább ilyen filmeket nézek, mint Oscar-barát, szánalom-faktort és a díjakért folytatott kampányban politikai inkorrektséget sem nélkülöző rabszolgafilmeket (“12 Years a Slave”) vagy temérdek jó színésszel telepakolt unalmas drámákat (“American Hustle”), amelyiknél már a tizedik percben szabadulnál a karosszékből.

Pontozás
Film:  5*
Rendező: 4*
Főszereplői alakítás: 5*
Mellékszereplői alakítások: 5* – azért a templomdíszítő bizottság becsületbeli tagját még kiemelném – Liz Smith felejthetetlen volt Mrs. Parkerként.
Forgatókönyv: 5*
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek:  5*
A film nézőre gyakorolt hatása: 5*

“Man of Steel” (2013, Snyder) by Marci

Az első húsz percet végigszenvedtem. A minden magyarázat nélkül „rögtön belecsapunk a lecsóba-módi” nálam nem játszik. Nem érdekeltek a pompás vizuális effektek, a drámainak beállított, de inkább tragikusan gagyi jelenetsor – ha az alaphangulatomat nem teremtik meg az első percekben, nem tudom élvezni a filmet. Miután véget ért a kezdeti rémálom, lassan belecsöppentünk egy kellemesebb állóvízbe. A múlt, s jelen váltakozásában láthattuk Clark Kent szuper erejének működését, s képessége általi áldozatos segítségnyújtását a gyámoltalanokon. Hozzátenném, hogy egy kicsit unalmasnak tartom a múlt-jelen cserélődésének ötletét – miért nem tudják a történetet az elején elkezdeni és a végén befejezni? Nem lesz érdekesebb a filmszerkesztés, ha rongyos ágyneműhuzat-szerű ötlettel dolgoznak a készítők. Én legszívesebben a gyermek Clark szemével szerettem volna megélni a történéseket; ellenben igaz az is, hogy amint Amy Adams karaktere feltűnt a jelenben, máris biztatóbbá és biztosabbá vált a produktum.
Amit súlyos problémának gondolok, az a jó és rossz jelenetek váltakozása. Haladtunk előre a filmben, beindult az egész, majd megint történt egy, az első húsz perchez hasonló borzadály (például Russell Crowe másodszori megjelenése egy női hálóing-ruhában), amely kiszakított az élményből. Körülbelül egy óra után sikerült teljes mértékben átadnom magam a szórakozásnak és onnantól nem volt megállás – jól éreztem magam.
Russell Crowe hosszú évek óta nem találja a helyét. Csalódást, csalódásra halmoz és színészként egyre haloványabb – tessék a “Les Misérablesre”, a “Robin Hoodra” vagy a “State of Playre” gondolni; ki kell mondani őszintén: egyszerűen rossz az, amit csinál. Vele kapcsolatban is azt gondolom, amit Robert De Niroval kapcsolatban hiszek – abba kellene már hagynia ezt a színészkedést, mert előbb-utóbb elég a napon. Utolsó lehetőségek egyikének látom a 2014-es “Noah” című filmjét, ha ott sem tud meghatni, amit csinál, nálam végképp leírja magát.
Rajta kívül a többiek megfelelően teljesítettek, de Amy Adams nélkül nem működhetett volna a film – tehetségének és meglepően jól megírt karakterének köszönhetően megmentette a szereplőgárda becsületét.
Hajlamos vagyok elájulni a számítógépes munkától, de előbb-utóbb csak eljutok arra a pontra, hogy mögé nézzek és meglássam, hogy van-e ott még más is (valami megfogható érték), amiért érdemes felpontoznom a filmet. Itt nem találtam sokat.
Ha valaki művelődni szeretne Clark Kent-szuperhős témában, az nézzen inkább “Smallville-t”, mert ez a film sokkal inkább mutatja az amerikaiak filmes ötlettelenségének netovábbját („nincs új ötlet, vegyük elő a régi, jól bevált módszert”), mint egy új, húzóerejű akció-fantasy képét.

Pontozás
Film:  3*
Rendező: 2*
Főszereplői alakítás: 3* – Henry Cavill egy nagyon helyes, szimpatikus gyerek, de ennyi, ennél több nem volt az alakításában.
Mellékszereplői alakítások: 3*
Forgatókönyv: 3*
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek: 5*
A film nézőre gyakorolt hatása: 4*

“August: Osage County” (2013, Wells) by Marci

“*Barbara Weston: Marriage is hard.
*Karen Weston: That’s one thing about mom and dad. You gotta tip your hat to anybody who can stay married that long.
*Ivy Weston: Karen, he killed himself.”

Az angolul általam is “ensemble-movie” (talán “szereplőgárda-film” fordítással kifejezhető) néven csúfolt alkotásoknak egy igazi erénye van: a színészek játéka. Ezzel nem azt mondom, hogy más pozitívumot nem lehet rájuk felhozni, de a színészek oly mértékben elmozdítják maguk felé a mérleg nyelét, hogy a film összességét, kreatív milyenségét nehéz értékelni és csak az ő munkásságukat győzzük hangsúlyozni. Az “August: Osage County” is egy ilyen ensemble-movie, mégpedig a jobbik fajtából.
Meryl Streep hatvanon túli sikerére lehet kígyót-békát kiabálni, de azzal megvádolni a színészóriást (mint azt több filmrajongó és karót nyelt kritikus tette), hogy nem játszik jól ebben a filmben, egyszerűen balgaság. Igen, láttuk már őrjöngeni, kiabálni, különlegesen összetett karaktert eljátszani, de az “August: Osage Countyban” még így is tett valami zavarkeltő érdekességet a performanszába és ezért legyünk hálásak neki. Nem könnyű milliónyi szerep után “újat” mutatni a tisztelt közönségnek – nem élheti mindenki Daniel Day-Lewis módra az életét, aki néhanapján csinál egy filmet és nyer vele egy Oscar-díjat (túlértékeltnek tartom az úriembert), majd évekig nem hallunk felőle. Vannak, akik évtizedeket végigdolgoznak, és igen, egy idő után már nem tudnak alakításban változatosat mutatni – náluk a részletekben kell elveszni, az apróbb figurákat megfigyelni és egy tányércsapkodás közbeni félmosolyban megnyugvást találni.
Julia Roberts az elmúlt tíz év során nem sok hollywoodi szuperprodukcióban tette tiszteletét – miután karrierje csúcsán megnyerte az Oscar-díjat és öregedni kezdett, a nevesebb rendezők átpártoltak a fiatal kolléganőkhöz és az ő karrierjüket kezdték el egyengetni, otthagyván ezzel Robertset egyedül a sötétben. Mellékszereplői Oscar-jelölését nevetségesnek tartom, ennek a nominációnak a főszereplő kategóriában lenne jogos helye – Roberts sokat kiabált és átkozódott a filmben, de talán vele tudtam a leginkább szimpatizálni a díszes társaságból és nagyon szurkolok majd neki Március 2-án, hogy megnyerje második Oscar szobrát.
Az egyes alakítások értékelésétől (fájó szívvel) egy kicsit eltekintve, szólnék röviden más szegmensekről is. A mozis élmény csúcspontja nem nagy meglepetésre, nálam is a halotti tor vacsorajelenete volt – mindennek, aminek meg kellett történnie a lelkemben, ott történt meg és már azért ez egy snittért is érdemes megnézni az “Augusztus Oklahomában” magyar címen futó, színházas stílusát (a filmet egy hasonló névre hallgató színházi darabból adaptálták mozivászonra) levetkőzni teljesen nem tudó, jó zenei alappal irányított mozifilmet, amely csalódást bár nem okoz, maradandó filmes élménynek sem igazán nevezhető.

Pontozás
Film:  4* – lehetséges, hogy jobbra számítottatok, de közelebb voltam a 3*-hoz, mint gondolnátok.
Rendező: 3*
Főszereplői alakítások: 5*
Mellékszereplői alakítások: 5* – Juliette Lewis újabban elviszi a show-t a nagyok elől. A “Whip It” (2009) és “Conviction” (2010) című filmekben is emlékezetes volt, de az “August: Osage Countyban” az ő jeleneteit vártam a leginkább – üresfejű, felelőtlenül pozitív gondolkodással önmagát sanyargató, s a jelen negatívumát ez által visszautasító karakterét egyszerre becsültem és vetettem meg. Julianne Nicholson meg hol a frászban volt az elmúlt évek során? Meryl Streep híres szavait idézvén: “God! Somebody give her a movie!” (“Te jó ég! Valaki adjon már neki egy filmet!”).
A többiek – Breslin, Cooper, Cumberbatch, Martindale, McGregor, Mulroney és Upham – is teszik szépen a dolgukat, s jól kiegészítik a kiemelkedő színészi teljesítményt nyújtó főszereplőket.
Forgatókönyv: 4*
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek: 4*
A film nézőre gyakorolt hatása: 4*

“Blue Jasmine” (2013, Allen) by Marci

Woody Allen évtizedek óta minden esztendőben egy projektet jegyez. Ez a tudatos tematika szokatlan a rendezők körében és Woody esetében szinte kivétel nélkül igényes munkát eredményez – lásd a tavalyi évben ismét mestermunkát végzett a “Blue Jasmine” című drámával és visszaadta Hollywoodnak a “The Curious Case of Benjamin Button” óta nyugodtabb és kihívásmentes szerepekben utazó Cate Blanchettet.
Diane Keaton, Mariel Hemingway, Mia Farrow, Dianne Wiest, Scarlett Johansson és Penélope Cruz – csak pár hölgyet említenék, akikkel a négyszeres Oscar-díjas rendező és forgatókönyvíró az elmúlt évek során dolgozott és sikerre, sokszor Oscar-díj győzelemig vitte karrierjüket az álomgyárban. 2013-ban Cate Blanchett, ausztrál színésznőt érte a megtiszteltetés, hogy egy komplex női karakter bőrébe bújhasson a legújabb Allen-csodában. A negyvenes éveiben járó színésznő még sohasem volt ilyen szép és bonyolultan magával ragadó a filmvásznon. A képernyőre vonzotta a tekintetemet és nem engedte, hogy a feliratot olvassam, őt kellett néznem, az ő arcjátékát csodálnom. Sokan Vivien Leigh, “A Streetcar Named Desire” című klasszikusban nyújtott alakításához hasonlítják Blanchett játékát, s bár én nem vonnám az egyik karaktert a másikhoz – mindegyik különleges a maga nemében – talán az utánozhatatlan hitelességben és megmásíthatatlan karakterességben mégis egynek ítélem és minden idők legjobb alakításainak listájára helyezem  őket.
A történet két síkon fut – a múltban, ahol megismerhetjük a sznob Jasmine fényűző, munkától mentes életét, és a jelenben, amelyben már egy depressziósabb, mentális problémákkal küzdő nőt látunk, aki továbbra is túl alantasnak talál például egy recepciós állást, de komolyabb végzettség nélkül, nincs mivel kompenzálnia burzsoá magatartását. Tetszett a jelenből való ráfelelés a múlt történéseire: a főszereplőnek egyes szituációk révén jutnak eszébe a múlt sérelmei; egy francia parfümről, a francia bébiszitter, akivel a férje csalta, ha megkérdezték tőle, hogy van-e gyermeke, nevelt fia, aki ott akarta hagyni az Egyetemet, miután kiderült Jasmine férjéről, a fiú apjáról, hogy szélhámos csaló és így tovább.
A történet egésze összességében drámai, de számos jelenet akad, amely mosolyra fakasztja a nézőt és a keserédes humor a múltidéző zenei alappal tökéletes összhangban működik.
Csodálom, hogy az Akadémia nem harapott rá nagyobb tételben a filmre (mindössze három Oscar jelölést gyűjtött be, amit méltatlannak tartok), hisz Woody olyan profizmussal kezelte, s vezette le ezt a furfangos szerkesztésű és egyedi karaktertípusokat felvonultató filmet, hogy az nem mindennapi a filmgyártásban. Ez az alkotás sem nem unalmas, sem nem vontatott, és tudjátok mit? Elismerem és kedvelem az olyan filmeket, ahol az egyik szereplőnek el kell mennie egy székért, ha oda akar ülni az asztaltársasághoz, szeretem, hogy nincs minden előre megtervezve egy jelenethez és a színész az adott pillanatban (akár improvizálva) teszi a dolgát, ezzel megteremtve a valóságos, elérhető dimenziót a publikum számára.

Pontozás
Film:  5* – minden, a filmnézésben magára adó személynek kötelező jelleggel és szemrebbenés nélkül ajánlott.
Rendező: 5*
Főszereplői alakítás: 5*
Mellékszereplői alakítások: 5* – Poppy felnőtt. Ki ne nézte volna örömmel az arcán Sally Hawkins első komolyabb színészi próbálkozását (amelyért bezsebelt számos kritikusi elismerést és egy Golden Globe-díjat is) a “Happy Go Lucky” című filmben? A sokat rihegő-röhögő, extravagáns lány szerepéért örökre beívódott emlékezetünkbe filmes jelenléte. Sőt, sokan azóta is hatalmas hibának tartják az Akadémia részéről, hogy 2008-ban nem szorítottak a brit tehetségnek helyet a főszereplőnők kategóriájában, de szerintem akkor még nem volt érett egy színészi Oscar-jelölésre (azért talán Streep helyett beférhetett volna). Viszont a “Blue Jasmine” című alkotásban mutatott játéka alapján igen is megérdemelte első Oscar-jelölését és ha a drágalátos bizottság nem a politikai inkorrektség szerint szavazna (azaz nem Lupita Nyong’o rövid és emlékezetes, de semmiképpen sem autentikus  alakítását szavaznák meg a tagok, vélhetően a színésznő bőrszíne miatt), Hawkins akár nyerhetne is Március elején. Mindenesetre ez a jelölés is hatalmas elismerés és kívánom neki, hogy hasonló szerepekhez jusson a jövőben.
Forgatókönyv: 5* – tetszett, hogy Jasmine karakterét önzőnek és önkényesnek állította be, de titkon a „jó kislány” húggal is legalább olyan galád cselekedeteket hajtatott végre a párkapcsolat szentségében, mint Blanchett karakterével elrettentés céljából. A párbeszédek és monológok nagyszerűségéről pedig szót sem érdemes ejteni, mert egy Woody Allen filmben mindez maga a megtestesült evidencia.
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek: 4*
A film nézőre gyakorolt hatása: 5*